Éppen azért választottunk egy ilyen, többé-kevésbé mindenkinek ismerős helyszínt, hogy könnyen megteremthető legyen az otthonosság, az "ott vagy" érzése. S ha játékosaink már ráismertek a környezetükre (vagy ha egyikük tudatosan kutatni kezd), kezdhetünk elejtegetni bizonyos megjegyzéseket, amelyek szerint még sincs minden rendben. Az utcákon a megszokottnál valamivel több csöves, szakadt munkanélküli kóvályog, és mintha a bérházak is romosabbak lennének... Aztán megjelennek az ablakokban a hirtelen elforduló, figyelő arcok, egypár különös tekintetű idegen pedig, mintha állandóan a csapat sarkában ólálkodna. Az első egy-két alkalommal ne felejtsünk el gúnyt űzni a játékosok paranoiájából: a különös tekintetű idegenek minden esetben teljesen közönséges, kissé értetlenkedő járókelőknek bizonyulnak. Kivéve, ha éppen éjfél van, vagy egy felhő pont rosszkor takarja el a holdat. Az a bizonyos idegen ilyenkor gyorsan megfordul, és eltűnik a sarkon. A kíváncsiságtól űzött játékos minden merészségét összeszedi, utánamegy; de az illető furcsamód szőrén-szálán eltűnt. A bátor kutató ekkor megkönnyebbülten hátrafordul, és mit lát? Egy teljes, vicsorgó Káinita -vagy Garou - hordát... A mese fináléjához (vagy mondjuk egy különösen brutális orvtámadáshoz) közeledve lehetőleg gyülekezzenek sötét fellegek, és csapkodjanak villámok. Történjenek bosszantó balesetek (pl. bokaficam, áramszünet, defekt), amelyeket a racionalizáló elme éppen "puszta véletlennek" is betudhatna, ha nem pont akkor, és úgy történtek volna. Végül, ami a legfontosabb (ez egyébként minden más félelemkeltő elemre is igaz): a fentieket csak jól időzítve, és főleg apránként adagolva alkalmazzuk. Napi tíz fekete macska inkább nevetséges, mint nyugtalanító.

            Most pedig irány az éjszaka! A Sötétség Világának először lakóit, majd helyszíneit és lehetőségeit nézzük végig.