A régi időkről álmodom a legrégibb emlékekről a régi időkről beszélek a legöregebb Atyáról a régi időkről éneklek és a virradó Sötétségről. Nód földjén, hol az Édenkert Fénye megvilágította az éjszakai eget s szüleink könnyei záporoztak a földre. Mindegyikünk, a maga módján, élni próbált s táplálékot szerezni a földből. És én, elsőszülött Káin, én, hegyes eszközökkel elültettem a sötét magvakat megöntöztem földjüket vigyáztam rájuk, figyeltem, ahogy nőttek. És Ábel, másodszülött Ábel az állatokra vigyázott, segítette véres születésüket, etette őket, figyelte, ahogy nőttek. Szerettem őt, fivéremet, Ő volt a legokosabb. A legkedvesebb. A legerősebb. Benne volt minden örömöm. S akkor egy napon Atyánk azt mondta nekünk Káin, Ábel, áldozatot kell bemutatnotok a Mindenhatónak, ajándékot abból, mi nektek kedves. És én, elsőszülött Káin, én összegyűjtöttem a gyenge gyökereket, a legszebb gyümölcsöket, a legillatosabb füveket. És Ábel, másodszülött Ábel, levágta a legifjabb, a legerősebb, a legkedvesebb állatait. Atyánk oltárára letettük áldozatunkat s tüzet gyújtottunk alatta és néztük, amint a füst felvitte őket a Mindenhatóhoz. Ábelnek, a másodszülöttnek áldozata tetszett Istennek s Ő megáldotta Ábelt. S én, elsőszülött Káin, én szidalmazást kaptam, mert áldozatom értéktelen volt. Néztem Ábel áldozatát, mely még füstölt, a húst, a vért. Sírtam, arcomat kezeimbe temetve, Imádkoztam éjjel és nappal. S mikor Atyánk azt mondta, itt az idő az újabb áldozatra És Ábel a legfiatalabbakat, a legkedvesebbeket, a legszeretettebbeket vezette az áldozati máglyára Én nem hoztam el a legfiatalabbakat, a legkedvesebbeket, mert tudtam, hogy a Mindenható nem akarná őket. És fivérem, szeretett Ábel azt mondta nekem "Káin, nem hoztál áldozatot, ajándékot abból, mi neked kedves, hogy az Úr oltárán égjen." Örömkönnyeket sírtam amint, hegyes eszközökkel, feláldoztam azt, ami számomra a legkedvesebb volt: a fivéremet.